A sors azonban közbeszólt, épp egy benzinkút mellett száguldanánk tova, amikor látjuk, hogy Bander első kereke lapos. Az, amelyiken a vékony, kopott külső van. Még meg is találjuk a defektet okozó apró kavicsot abba a külsőn lévő lyukba szorulva, amit a benzinkúton már felfedeztünk. Így utólag, visszanézve az egész napi defektsorozatunkat, irdatlan nagy ostobaság volt nem beragasztani egy hatalmas folttal ezt a lyukat a külsőn, azonnal amint felfedeztük. Az meg aztán végképp hülyeség volt, hogy sajnáltuk a pénzt az új külsőre. Utóbbit még meg is említette Bander Podgoricából kifelé jövet, mondta, hogy meg kellett volna venni azt a külsőt, és ezt én is éreztem, már a boltban, mégsem szóltam. De miért nem, olyan hülye vagyok!!! Pláne, ha belegondolunk, hogy még csak most következik majd Albánia, ahol köztudottan nem olyan fejlett az infrastruktúra, hogy lépten-nyomon olyan kerékpárüzletre bukkanunk, ahol még 28-as kerékre is kapunk majd külsőt. Az utak hírhedten borzasztó minőségéről meg nem is beszélve.
A rohadt életbe ezekkel a defektekkel! A kiborulás szélén vagyok, Bander nemkülönben. Albánia így ugrott a mai napra, ma már nem jutunk át, ez tiszta sor. Pedig hogy tervezgettem, számolgattam, hogy ha ma eljutunk Skodra közelébe, és holnap túltesszük magunkat az ország nagy részén, akkor holnapután már az Ohridi-tónál pihenhetünk, és behozzuk a lemaradást, újra lesz +1 napunk a tervhez képest. A benzinkutas próbál segíteni, persze nem tud, de azért kedves tőle. Közben újabb kiskölykök jelennek meg szakadt ruhában, iszonyatosan szakadt kerékpárral, és persze nagy érdeklődéssel szemlélik a gépeinket, és a csomagjainkat. Remek, már csak ez hiányzott, úgy szerelni, hogy közben ezeket a suhancokat kell lesni, mit nyúlnak le éppen tőlünk. Hál’ isten hamarosan megjelenik az apjuk, egy hasonlóan szakadt Mercédesszel, amit megtankol, és már itt sincsenek. Ezek már albánok voltak, a Merci egyértelmű jel erre, na meg a rendszámból is sejteni lehetett.
Nem hagyom magamon eluralkodni a kétségbeesést, ez a defektsorozat is csak egy újabb probléma, aminek véget kell vetnünk. Kiborulni nincs értelme, gondolkodni kell, különben végig szívjuk az egész utat így, ahogy a mai napot tettük, és aztán nem lesznek szép élmények, csak egy nagy rémálom. De nem ezért indultunk útnak, úgyhogy gondoljuk csak át, mit tehetünk, hogy a sorsunkat végre megfordítsunk, és véget vessünk ennek a szerencsétlenség sorozatnak. Egyértelmű, hogy új külsőt kell szereznünk, legalább Bandernak, de még nekem sem árt, ki tudja, mi vár ránk Albániában, ezek után jobb inkább alaposan felkészülni, mint megijedni. Albánia fekete folt mind a kettőnk számára. Ugyan van egy útikönyvem róla, még a szerzőjével is konzultáltam indulás előtt, és a barátaink is sokat meséltek az országról, de amiket így megtudtunk róla, az alapján meg az következik, hogy irány vissza Podgoricába a kerékpárboltba bevásárolni mindent, ami csak elkelhet Görögországig, ami újra „nyugat”. Pár perc múlva fél 7. Még hezitálok, mi legyen, ha 6-kor bezárt a kerékpárbolt, értelmetlen már elindulnom. Viszont akkor a holnapi nap azzal indul, hogy 10-12km-t visszafelé tekerünk, ami elég lélekromboló, tekintve, hogy még vagy 1000km áll előttünk Athénig.
Sajnálom, de erről a részről most nincsenek képek. Se időm, se kedvem nem volt fényképezni, nem kapott elég fényt hozzá a lelkem.
Valamikor nagyon kora hajnalban kimegyek könnyíteni magamon, mikor látom, hogy ma estére sikerült kikapnunk egyet a millió csillagos szállodákból, gyönyörű tiszta az ég. Ez nagyon jó jel, csak legyen így nappal is! Tegnap este a 6 órás kelést irányoztunk elő, hogy a mai napon végre haladni is tudjunk. Ebből most 6:52 lesz, de még így is korábban keltünk, mint eddig bármikor máskor. Lebontom a sátor külső ponyváját, és kiterítem egy tőlünk 50 méterre lévő téglakupacra, ott a szél is alákap, és a nap is jobb szögből éri. A nap, ami most bukik elő a szemközti dombok alól. A
zt hiszem, ma meleg napunk lesz, nem sok felhőt látok az égen. Kiteregetem a vizes holmijaimat, a cipőink még mindig nem száradtak meg. Most minden szana-szét van a sátor előtt a réten. Megreggelizünk, majd nagy összepakolás veszi kezdetét. Hihetetlen, hogy két és fél óra elmegy ilyenkor, mire indulni tudunk. Pedig most még csipkedtük is magunkat.
jobbra húzunk mostanában, biztosan a tájfutó vér, jobbra nem lehet baj, ott a 
Még akkor is kételkedik, amikor a nemzeti parkot jelző táblán egy pelikán körvonalait pillantjuk meg. Látni akar egy pelikánt, nem szeretné úgy elhagyni ezt a tavat, hogy ne lássa a különleges csőrű madarat. Ezt persze pont bebukjuk, a pelikánok (szerintem) minden nap 10:30-kor vándorolnak át az albán oldalról a montenegróira, így pont elkerüljük egymást velük.
érünk ugyanis a határátkelőhöz (a pelikánok a tavon váltanak országot), ahol nagy megkönnyebbülésre az előzetes híresztelésekkel ellentétben csak 1-1 Eurót kell becsengetnünk, hogy beléphessünk, pontosabban begurulhassunk Albániába. Halványan emlékeztem, hogy valahol olvastam a neten, hogy bringásoknak csak 1 Euró az autós „úthasználati díj” 10 Eurójával szemben, de aztán erről sehol máshol nem láttam infót, és később mikor rákerestem, magam sem találtam már meg az 1 Eurós írást, így lélekben már készültem rá, hogy most 10-10 Euróval megrövidítenek az albánok. Tehát kellemes csalódás volt, hogy kerékpárral csak 1 Euróba kerül a csodálatos albán utak használata! :)