Ahogy átjutottunk a határon, az első, ami szembeötlő volt, az ilyenkor szokásos nagy információs tábla, ami arról szól, hogy hol, milyen úton, mennyivel lehet hajtani. Nos, itt ez a tábla igazán jól jellemezte az ország gazdasági-infrastrukturális állapotát: félig szét volt rohadva a rozsdától, de mégis ott állt büszkén, és mutatta, .jpg)
hogy apám na hajtsál városban 40-nél gyorsabban, mert baj lesz! Meg még azt is mutatta, hogy Shkodra 35, Lezha pedig 70 kilométerre van tőlünk, ezt más sokkal üdvözítőbb volt látni, rozsda ide, vagy oda, Albániában vagyunk végre! :)
A tó északi csücskénél található Han i Hotit, egy kis porfészek, róla nevezték el a határátkelőt. Itt van a tó északi csücske, itt kanyarodunk délnek a tó mentén. Még 2 kilométert sem jöttünk a határtól, de már a harmadik benzinkutat látom. Ez a második jellemző dolog Albániára, benzinkút benzinkút hátán, pont ahogy olvastam. Az utak kriminalisztikus minőségéről is sokat hallottam, de meg kell hogy mondjam őszintén, ez az út itt a határ és Shkodra között 
(még?) nem olyan szörnyű. Talán Oszi fogalmazta meg otthon a legjobban: vagy olyan az út, mintha szőnyegbombázták volna – tiszta kátyú, vagy gyönyörű szép tükörsima, zsírújan aszfaltozott. Így van ez itt is, hol van új út, általában csak néhány méteren, hol pedig a régi van, kitudja milyen öreg országút, ahol bizony néha olyan sűrűn vannak a kráterek, hogy még kerékpárral sem férünk el köztük.
Áthajtunk egy felüljárón azok fellett a bizonyos vasúti sínek fellett, amelyeket valamikor a 90-es évek elején elloptak(jellemző). Csak néhány éve indult újra itt a vasúti forgalom, és egyelőre sajnos még csak a teherszállítás. A 2007-es útikönyv szerint már tárgyalják a vasúti személyszállítás elindítását Montenegró és Albánia között.
Balra a távolban látni az Albán-Alpok sziklás csúcsait, a közelben csak szántók és szétszórtan házak. Jobbra pedig a Shkodrai-tó, mögötte szintén hegyekkel. A hegyek mögött pedig – csak tudom, nem látom – ott az Adriai-tenger. Ahogy az első komolyabb kis településre beérünk, az első kiülős kocsmából utánunk kiáltanak, integetnek nekünk. Persze nem jut eszünkben megállni, csak gondoljuk, 
hogy egy sörre próbáltak meginvitálni, de erre most nincs időnk, bizalmunk egyelőre. Nehéz leírni az albán feelinget. Van élet, de olyan igazi balkános. Mindenki ját kel, megy az út szélén, szekérrel, bringával, kaszával, mercivel. Nincsenek olyan diszkrét szabályok, mint nálunk a zebra, a lámpa, a elsőbbségadás, vagy, hogy parkolni tilos. Mégis megy az élet. Érdekes… Látni kell! Ja igen, ha már megemlítettem, a következő albán jellegzetesség: a Mercedes! Nem új mercik, régiek, az a jó öreg hajó Mercedes, sajnos típust nem tudok mondani, mert nem értek hozzá, és nem is érdekelnek az autók, de itt nagyon komoly volt látni, hogy szinte minden autó ilyen Mercedes. Valószínű egy öngerjesztő divat tört ki az albánok között az e fajta autó iránt, ami az albán utakkal is magyarázható – más autó egyszerűen nem bírná ki őket!
.jpg)
Shkodrába beérve még inkább érezhető, látható volt az a számunkra kaotikus hatás, amit az imént leírtam. Mindenki megy amerre lát, se lámpa, se felezővonal, csak egy nagyon széles, nagyon poros út, amin boldog-boldogtalan megy amerre lát. Csoda, hogy a jobbra tartsot betartják. A házak teraszán, ablakain ruhák kiteregetve, az 
épületek szakadtak, emberek járnak-kelnek mindenfelé, teszik a dolguk, élnek, és nem tűnnek kevésbé boldogabbnak, mint mondjuk otthon, Magyarországon. Egy hosszú egyenes utcán kiérünk egy térszerű helyre. Vagy inkább kereszteződés, nem is tudom, minek nevezzem, egy nagy aszfaltos placc, ahol utak találkoznak, és mindenki megy amerre lát, semmi járdasziget, semmi zebra, semmi körforgalom, vagy kanyarodósávok, lámpáról ne is álmodjunk! 
Nagyon komoly… Na itt álltunk meg egy pillanatra, és kérdeztünk meg egy taxist, hogy merre kell indulnunk Ura e Mesit felé. Ott fogunk ugyanis ebédelni! Ura e Mesit magyarul annyit tesz, a Mesi híd. Ez egy török kori, 18. századi gyönyörű, épen maradt hidacska, ő díszeleg a Dienes Tibor féle Albánia útikönyv borítóján, és valóban szépnek tűnik, ezért Banderral már régen kitaláltuk, hogy megéri nekünk az oda-vissza 16 kilométeres kitérőt. 
Dél körül jár, így az ebédet is ott tervezzük elfogyasztani.
itt vagyunk Albániában, messziről jöttünk, és már annyi mindenen túl vagyunk, de talán még több az, ami még ránk vár, hát minden fájdalom nélkül megengedjük magunknak ezt a két sört. Egy kis garázs előtt rengeteg kerékpár áll, bent a mester épp szereli az egyiket. Hát itt is találtunk volna bringaboltot! Bár aztán kitudja, mennyire lett volna ez jó nekünk, nem látok mai kerékpárokat, sehol egy váltós gép, egy shimano szettes drótszamár, vagy akármilyen kerékpár, amivel az első kocsmánál távolabbra mernék tekerni. Szép lassan eltelik az a 8 kilométer is a poros úton, mire kiérünk a Shkodra peremvárosát képező Mesibe, és megpillantjuk a hidat. Nem rossz!
A Kir folyó felett ívelő 13 lyukú, szamárhátú hidat a 18. század második felében építették a törökök. Bevallom szégyenteljesen a 13-as számot, és a folyó nevét csak a Wikipediából tudom utólag. :) A szamárhátúság pedig igazán nem tudom, mit akar jelenteni, talán a "púposságát", vagy szélességét. Mert a híd amúgy elég keskeny, egy nagyobb szekér már nehézkesen férne át rajta. Persze mára már épült mellé egy másik, a mai igényeknek megfelelő híd, azon megy a forgalom. A két híd között talán 50 méter, ha van és többek között az új hídról is remek fotókat lehet készíteni a valóban impozáns szomszédjáról. A könyv borítóján borús az ég, és épp ki van száradva a Kir a Tura e Mesit alatt, viszont nekünk most süt a nap, és a folyóban is van víz, ami megint csak javít a látványon. Csak azt a szemétdombot ne gyújtották volna meg a háttérben, igazán nem illik a képbe. 
Hiába, ez már kőkeményen a balkán, minden szépségével, és „hátrányával” együtt. Itt ez van, ez a megszokott. Ezen már nem is csodálkozunk az eddig látottak után, csupán szomorú a dolog, és ennyi. Ez van, ezt kell szeretni, elfogadjuk. Szemétdomb, kosz, por, és (a mi szemünknek) káosz. Tudom, ezt most nehéz elhinni, de valahogy ezek ellenére mégis gyönyörű, és vonzó az egész. Az viszont tény, hogy hosszú utat kell még megtennie Albániának, hogy úgy nézzen ki, mint egy „rendes” európai ország.
toljuk le a bringákat a hídra, leülünk a szélére, kipakolom a étel, kibontjuk a két sört, és koccintunk! Hát itt vagyunk a Mesi hídon, Albániában! Méjkrémes-sajtos kenyér az ebéd, jól csúszik hozzá a sör. Evés közben izgágán fényképezek, nem tudok betelni a híd látványával, leszaladok a folyó melletti sziklákra is, onnan jobb a szög. Aztán időzített képeket is készítek magunkról. Lecserélem a szandálom cipőre, idáig ebben tekertem, de rossz ötlet volt, nagyon csúszott a gyenge anyagú talpa a pedálon, nem éreztem magam olyan stabilan a bringán, mint ahogy szoktam. Most még mindig nedves egy kicsit a cipőm, de így még mindig százszor jobb, különben is hét ágra süt a nap, mit számít már a nedves cipő. Lassan elfogy a sör, és jól is lakunk, összepakolunk, és indulás vissza Shkodrába! Igazán jó volt ez a kis kitérő, bőven megérte a 16 kilométerért látni a Mesi hidat.
Shkodrába a már járt úton térünk vissza, bár valószínűleg le lehetne vágni Tirana felé, azaz arra, amerre mi is folytatjuk az utunk, azonban ezt nincs kedvünk megkockáztatni most. Újra tapasztaljuk, hogy itt a KRESZ helyett a KÁOSZ a közlekedési morálra. Otthon még nagy büszkén olvastam, és tervezgettem, hogy majd itt Shkodrában jól megnézzük Albánia legnagyobb mecsetét, az új építésű II. Hassan mecsetet, meg még kitudja mit, de őszintén szólva, most alig vártuk, hogy elhagyjuk végre ezt a mi szemünknek szokatlan, kaotikus, lepukkant várost. Nem akarom bántani Shkodrát, mert valójában mindezek ellenére biztosan szép, csak nekünk kicsit hirtelen jött, mélyvízként. Szóval iszkoltunk Shkodrából, előtte azonban megálltunk még egy banknál, és vásároltam 120 Albán Leket 10 Euróért, és csak eztán hajtottunk ki a városból. Kielőzünk egy váltó nélküli, kétoldali sztenderrel felszerelt kerékpáros bácsikat. 
Elmúlik egy perc, amikor a tükrömben látom, hogy még mindig mögöttem van a szövetnadrágos, ballonkabátos, svájcisapkás bácsikánk a napszemüvegével. Kemény volt az öreg, meg kell hagyni! Egy hatalmas körforgalomban kikerülünk egy hősi emlékművet, majd jobbról megívelünk egy hegyre épült várat, és már kint is vagyunk a dzsungelből.
én meg lemaradok. Igen ám, de itt Bander 35km/h-nál nem gyorsult tovább, és én ekkor még mindig ott voltam anschlussában, és csak mentünk, mentünk, száguldottunk egészen sokáig ilyen sebességen. Mondanom sem kell, hogy írtóra élveztem, hogy végre haladunk! Ilyen sebesség mellett 1 óra alatt megtesszük a tegnapi távunk felét, illetve megérkezünk Lezhába! Ez fantasztikus érzés volt, főleg a tegnapi, az esti kitérőt leszámítva összesen 66km-es napi táv után. Végre haladunk! Nem tudom mi történt velünk, de amikor szembeszelet kaptunk, akkor se lassultunk igazán 30 alá. Bár ez a szembeszél valószínű csak szélcsend volt, csak a megszokott hátszél után tűnt pofaszélnek. A lényeg, hogy egészen Lezháig nagyon szép tempót diktáltunk, aminek nagyon örültem. Kár, hogy nem tud részidőket mérni a kilométerórám, kíváncsi lettem volna ennek a szakasznak az átlagára.
Lezha előtt egy enyhe emelkedőn egy fekete merci húzott el mellettünk, hasonló színű szmogfelhőt maga után hagyva. Sajnos belső keringtetés funkció nincs a tüdőnkön, ezért inkább megálltunk, Bander úgy döntött, hogy Szalacsi után szabadon, a vízből veszi ki az oxigént, frissített a palackjából. Nagyon durva ez, nem tudom milyen minőségű lehet itt az üzemanyag, de valami iszonyú mi füstöt maguk után hagynak az autók. Valószínű azért is preferálják ezeket az öreg Mercedes modelleket, mert állítólag ezek még étolajjal is elmennek. Hát el tudom képzelni, hogy itt valami ilyesmit tolnak beléjük. Mi meg szokjuk meg, vagy szökjünk meg. Hiába, ez is hozzátartozik a Balkánhoz. Mint ahogy az is, hogy ahogyan felérünk a dombtetőre, az út jobb oldalán egy szemétkupac fogad, a bal oldalán pedig gyönyörű kilátás: mellettünk folyik a Drini, mögötte pedig ott látni már Lezhát, illetve a felette magasodó dombot, tetején a citadellával.