Kerékpárral Athénig

Balra térünk le a főútról, áthajtunk egy hídon a Drini felett, majd még egy balkanyar után a város szívében találjuk magunkat, egy gyönyörű pálmafás kis téren. Itt van szemben a Szkander Bég mauzóleum, ő valami nagy nemzeti hős lehetett, mint az olaszoknak Garibaldi. A Dienes útikönyvből megtudjuk, hogy a mauzóleum alapját képező Szent Miklós templom köré emelt 28 márványoszlop 28 csatát jelképez, melyből 25-öt hősünk jött ki győztesen. Eredetileg ide temették Szkander Béget, de a törökök feldúlták a sírt, és széthordták a csontokat, melyekből állítólag hatásos talizmán készült. A mauzóleum úgy tűnt, ma épp zárva tart, így csak a távoli kerítés túloldaláról csodáltuk meg, de ez sem tartott tovább egy percnél. Letettük a gépeket a pálmafás park közepén, Bander elrohant gyalog egy-egy sör-burek párost vásárolni uzsonna gyanánt.
Én addig elolvastam az útikönyvünk Lezhára vonatkozó részét, és lefényképeztem magam körül mindent, amit arra érdemesnek találtam. Bander bő negyed óra múlva tért csak vissza, a két 0,33-as Tirana sörrel, és két háromszög alakú burekkel. Úgy látszik, errefelé ez a forma a menő. Jóízűen elfogyasztottuk őket a sörökkel egyetemben, bőven megérték a 200 Leket (500 Ft) mindösszesen. Dienes Tibor azt írja az útikönyvben, hogy bár ő nem issza a malátaszörpöt, de állítólag ez a legjobb albán sör. Valóban kellemes, csúszós, könnyű édes íze van, különösen így jólbehűtve, jólesik. A karjaink jól leégtek az előző őrült tekerésben. Már délutánra jár, erősen tűz a nap, és alig látni felhőt az égen. Most már szinte késő, de azért bevonjuk magunkat 30 faktorral. Még vizet vételeztünk egy sráctól aki a helyi kávézó gyepjét locsolgatta, majd irány tovább!

Lezhából Tirana felé a már említett jó minőségű út folytatódik, csak azt furcsáltam, hogy a városból kiérve egyszer csak vett egy 90 fokos balra fordulót egy körforgalomban, ami egy kanyar is lehetett volna, mert csak két kijárata volt. Egyszer biztos építik majd tovább az utat az Adria felé is… Itt már nagyon furdalta az oldalamat, hogy mit is jelenthet a sok Lavazh felirat az út szélén, mire végre megláttuk az első, nem elhagyatott „autómosót”. Hát kicsit másképpen fest, mint nálunk. Sajnos fényképet elmulasztottam róluk készíteni. Néhol a Lavazh Special felirattal is találkoztunk. A special azt jelenti, hogy egy rohadt rozsdás bádogtartály fel van szerelve 2m magasba, és abból locsolja az autót a lavazh man, általában egy-két fiatal srác. Ez a sok autómosó is furcsa, számunkra szinte felfoghatatlan, hogy egy ilyen igénytelen országban, ilyen útviszonyok mellett ekkora igény legyen az emberekben az autójuk tisztántartására. Sok mindent nem értünk még Albániában.
Majdnem elvétjük az elágazást a Mati-folyó völgye felé, de aztán sikerül még idejében észbe kapni, és lekanyarodunk a főútról a szembejövő sáv lehajtóján. Egyből poros kis úton találjuk magunkat. Bander vásárol néhány almát egy útszélén áruló nénitől. Cseresznyét is szeretne először, de úgy érzi, a néni át akarja verni, mert nagyon sokat kér érte, így végül maradnak csak az almák. A néni mégis szívélyes marad, készségesen megmutatja, merre van a tovább, Burrel felé. Gyanús a táj, furcsállom, hogy erre van az utunk, az irány nagyjából jó, és látom is a völgyünket, de a térkép nem teljesen fedi a valóságot. Tudni kell, hogy ehhez a szakaszhoz egyetlen egy térképünk volt, az útikönyvhöz mellékelt. A könyvben is megjegyezték, hogy Albániáról nehéz jó térképet szerezni, és nem is sikerült. Csupán a könyvből való van, és az ami a Montenegró, illetve Görögország térkép széléből látszik Albániából, de ez utóbbi kettőn most nem vagyunk rajta, így marad az érzék, az emlékezet, és a helyiek segítőkészsége. Végül csak áthajtunk egy hídon, és jön utána egy elágazás, pont, ahogy az emlékeimben éltek. Azért megkérdezek egy csókát, arra van-e Burrel, amerre gondolom. Jól gondoltam, és hamarosan egy útjelző tábla is jelzi a jó irányt. Bander eddigre már megelégelte a bizonytalanságomat, így egy gyors kerék pumpálás mellett egy kis térképezést is tartottunk. Áthajtunk egy számomra máig ismeretlen nevű kisvároson, és már bent is találjuk magunkat a Mati-folyó völgyében. Itt kezdődnek az albán hegyek!

A völgy először elég csúnyácska volt, valami autóutat építettek a miénktől kicsit lejjebb, és maga a táj sem volt valami csodálatraméltó. Pedig úgy emlékeztem, itt egy szép rész következik, még fel is jegyeztem az útitervbe. Hát csak nem jött, csupán egy ronda nagy széles völgyben tekertünk, alattunk mindenféle ipargépek, mi meg kerülgetjük a kátyúkat az úton. Már ahol van út… Mert néhol csak úgy eltűnik, és valami borzasztó minőségű, poros, gödrös valamin hajtunk, ami lehet, hogy valaha út volt, de ma már nem érdemli meg ezt a nevet. Aztán csak kettéágazik a völgy, a csúnyábbik fele folytatódik balra, de mi elkanyarodunk jobbra, amerre már mindjárt szebb táj fogad minket. Zöld mező oldalában visz az út, a távolban sziklás hegyek, és minden úszik a zöldben. Kikerülünk egy kisebb tehéncsordát, és hamarosan a sziklák között találjuk magunkat.
Egy szűk kis völgy bal oldalában haladunk, néhány alagúton is áthajtunk, alattunk a sziklák között folyik a Mati, az egész összkép ismét nagyon pazar. Autót nem látni egyet sem, csak néha egy-egy tehén legel az út szélén. Egy magasfeszültségű vezeték is halad felettünk a völgyben, ahogy emlékszem, az Ulzes-tó egy víztározó, nyílván a vízi erőműtől jön a vezeték. Átbukunk egy kisebb hágón, aminek a túloldalán egy szorost pillantunk meg, kétoldalt a sziklafal teteje magasan a völgy felett végződik, mintha csak kettévágták volna. Egy hosszú egyenes alagútban megy tovább az utunk, fel kell tennem a lámpákat. Így sem látok túl sokat, csak az alagút végén jövök rá, hogy miért: a napszemüvegemet elfelejtettem levenni, így nem csoda, hogy sötét van az alagútban. A túloldalt egy gyönyörű tó fogadott, igen a víztározó? Ez már az Ulzes-tó lenne? Mindenesetre gyönyörű! Elhaladunk még néhány rajtunk értetlenkedő tehén, majd egy patinás vendéglő mellett, és megpillantjuk egy függőhidat a tó felett!

Először csak ámulunk a tó felett átívelő kis függőhíd láttán, majd mind a kettőnknek az jut az eszébe, hogy itt ezen a helyen kéne sátraznunk ma este. Konkrétan a túloldalon lévő kis part menti réten. Bander lerohan a hídhoz megvizsgálni közelebbről. Lent találkozik egy kisebb társasággal, akik épp a hídon sétálnak át. Kiderül, hogy épp hazafelé tartanak, a túloldalt laknak fent a hegyen egy házba. Meg is találjuk a házat a szemünkkel, ott van fent a fák között, határozottan kellemes lehet a kilátás onnan. Embereinktől megkapjuk az engedélyt, aludhatunk lent a réten a tó partján, semmi akadálya!
Mielőtt letolnánk a bringákat a hídhoz, még kicsit tovább gondolkodunk: jó lenne előbb némi vizet beszerezni az esti főzéshez, valamint egy sör sem ártana. Visszakanyarodunk hát az étteremhez, alig néhány száz méterre hagytuk csak el. Először taktikusan két sört kérek, jól megkérik az árát, most 240 Lekkel lettünk rövidebbek. Kicsit sokallom, de aztán belegondolok, hogy itt vagyunk a hegyek között, és végül is most két 0,5 Tirana Bier-t kaptam, ismét jól behűtve. Arról nem is szólva, hogy most térek be újra két üres műanyag palackkal 3 liter vizet kérni. Persze, persze, hogy kaphatok vizet! Ez nagyszerű, köszönöm! De neeeeem, nem értett meg, ne sört csapoljon az üvegbe! Víz, water, voda, wasser kell nekem, nem csapolt sör! Erre nagyon elkezd röhögni a fickó, és vele az ekkora már körülöttem csoportosuló barátai is. Hidegvizet csapolt a sörcsapból, csak én ezt akkor még nem láttam. Gyorsan kirohantam a fényképezőgépért, és Bandert is hívtam.
Ekkora már nagyon megkedveltek minket, kérdezték, honnan jöttünk, és hová tartunk. Mikor válaszoltunk, egyből kávéra akartak meghívni, de nem tudtuk megértetni velük, hogy nem kávézunk, és egy kávétól csak felfordulnánk, azért nem kérünk. Hiába magyarázták, hogy ingyen lenne, meghívás, ők állják, nem értették meg, hogy van ember, aki egyszerűen nem kávézik. Aztán jött a cigaretta, azzal is kínáltak, de hál’ isten azt hamar megértették, hogy nem dohányzunk. Na de ezek után a pálinkát már illet elfogadnunk… Csak ne vizespohárba adták volna, így talán még nagyobb felfordulás lesz a gyomromba, mint egy kávétól lett volna. Szépen megköszöntünk mindent, és visszatértünk a függőhídunkhoz.

Letoljuk a híd lábához a bringákat, meredek, köves szerpentinen visz az út, lehetetlenség lenne rajta legurulni, még így is megszenvedünk fele, hogy toljuk. Van, ahol valósággal át kell rakni a bringák a köveken. A hídon aztán már könnyebb dolgunk van, fa pallókból áll a híd padlózata, oldalt acél sodronyok védnek a vízbezuhanástól, és az egész hidat is két nagy acélsodrony tartja, valamint oldalra is ki van feszítve, gondolom a kilengés ellen. Nagypapámnak tetszene, nyugdíjazott MÁV hidász. Bár kétlem, hogy vonatoknak valaha is építettek ehhez hasonló hidat.
A túloldalt ösvényben folytatódik az út, Bander előre megy gyalog, én addig lecuccolom a bringámat, egyértelmű, hogy innen a hátunkon kell továbbvinnünk a bringát, és a táskákat. Jó száz méter a szakasz a köves, szűk, erdei ösvényen. Fordulunk kétszer-háromszor, mire minden holmink, és a bringás is a réten lesznek. A réten, ami valami eszméletlen! Innen gyönyörűen rálátni a tóra, és a környező hegyekre. A rét sarkában két csónak pihen, az egyik a hasára fordítva, a másik csak úgy kihúzva a partra. Lyukasak már, öregek, de a felfordított épp megteszi majd konyhaasztalnak. Mögöttük egy apró patak csörgedezik a bokrok mögött, itt folyik be mellettünk a tóba. Az egész hely valami csodálatos. Az első dolgunk berontani a tóba térdig, és megmosdani kicsit. Utólag furcsállom, hogy miért nem úsztunk benne egy kört, mert olyan nagyon retek hideg azért nem volt. Ha mondjuk, lett volna egy frankó kis tábortűzünk utána szárítkozni…
De ahhoz nem volt erőnk, hogy tüzet rakjunk, feldobtuk a sátrat az enyhe lejtőre, és nekiálltunk főzni. Egy leves után főtt virslis paprikás csirke ízű Maggi Finom falatok volt a második fogás, köretként folyékony kenyérrel. Micsoda nap volt a mai, és micsoda pazar helyen ért véget! Főleg, ha összehasonlítjuk a tegnapi borzalommal, a mai nap igazán remekül sikerült. Sok szép helyen jártunk, sokat haladtunk, és eszméletlen helyen vertünk tábort a nap végén. Bár még tudtunk volna kicsit haladni ma, de mind a ketten úgy gondoltuk, megér egy kis kerülőt ez a  táborhely ezzel a függőhíddal. Még akkor is, ha reggel is plusz egy óránkba fog kerülni visszacuccolni a hídhoz, és feljutni a túloldalt a főútra. Nem azért indultunk útnak, hogy végigrohanjunk mindenen Magyarországtól Athénig, hanem, hogy élvezzük az utat, és életre szóló élményeket szerezzünk. Na ez a táborhely ezzel a függőhíddal ilyesmi. Bár az isten háta mögött van, és Albánia sem egy leányálom minden tekintetben, de most úgy érzem, ide érdemes lesz még visszatérni ebben az életben.