Kerékpárral Athénig

Össz megtett táv: 683 km
Mai megtett táv: 136,5 km
Nettó átlag sebesség: 20,1 km/h
Nettó idő: 6 óra 48 perc

Reggel Bander előtt keltem, hogy fényképezzek. Ettem egy konzervhalat reggeli gyanánt, majd kirohantam egészen a függőhídra tényképeket készíteni, aztán még tovább is, fel a túloldalt a műútig. Sajnos a nap még nem kelt fel teljesen a dombok mögül, nem tudtam kivárni, hogy a sátorhelyünkre is odasüssön, pedig az volt a cél, hogy megörökítsem a sátrunkat ebben a meseszép környezetben. Visszamentem a rétre, és pakoltunk. Most egész gyorsak voltunk, magam is meglepődtem. 6-kor keltem, és negyed 9-kor már úton voltunk. Lehet még hová fejlődni, de magunkhoz képest ez sem rossz! Igaz, nem reggeliztünk, de vissza kellett hordani a cuccokat a híd lábához, és csak ott tudtunk felmálházni. A hídon áttekertünk, de a köves szerpentinen tolni kellett, és még ez sem volt könnyű. Visszavittünk az étterembe a két üres sörösüveget, most nagyobb élet volt bent, sokan reggeliztek. Most is meg lettünk kínálva kávéval, de azóta sem szoktunk rá, így maradt az országút ébresztőnek. Most már mindent bearanyozott a nap a völgyünkben, tisztán látszott a szoros, amit tegnap az alagútban kerültünk ki, és ahol, innen ugyan alig látni, de valahol ott van a tavunknak a duzzasztógátja. Az egész valami fantasztikus látvány! Közben utánanéztem, a Mati-folyó ezen felduzzasztását Lake Shkopet-nek, azaz Shkopet-tónak hívják. Na ezt se tudtuk, amikor ott voltunk, csak azt, hogy csodaszép!

A tó mellett haladtunk tovább, elhaladtunk a táborhelyünkkel szemközti szakaszon, elhagytuk a függőhidunkat. Egy kicsit kanyargott az út a völgyeket és gerinceket kerülgetve, majd egy nagy balra kanyart vett követve a nagy völgyet, aminek az alján még mindig ott volt a tavunk. A táj továbbra is csodálatos, túloldalt a hegy és a tó közötti lankákat apró földek tarkítják, és néhány házat is látunk. Egy másik függőhidat is találunk, ez köti össze őket a főúttal. Az egész úgy fest, mint ha valami 500 évvel ezelőtti meseországban járnánk. A nagy balra kanyar után szűkebb lesz a völgy, már csak 50-100 méter széles a tavunk az alján. Hamarosan egy híd következik, amin átkelünk a völgy jobb oldalára, ahol rögtön egy kaptató vár ránk. Tetején két albán szamár legel az út szélén, anya és kölyke ránk se hederítenek, de mi nagyon örülünk utunk első albán szamarainak. A kilátásról nem is beszélve, ami innen nyílik a völgyünkre. Eszméletlen ez a táj! Valószínű jókor jöttünk, mert máskor kopárabb. Most tavasz van, minden úszik a zöldben, de a dombok vörös sziklás bele sok helyütt kilátszik, el tudom képzelni, hogy augusztusban egész máshogy, kiszáradtabban fest ez a táj.

Ahogy átbukunk a „hágón”, egy újabb, sokkal nagyobb, laposabb (nem igaz, mert minden tó egyformán lapos – szétterülőbbet akartam írni) tavat pillantunk meg alattunk, most világosodik csak ki előttem, hogy ennek kell lennie az Ulzes-tónak, és ami mellett eddig haladtunk, az „csak” egy víztározó volt a hegyek között, noha sokkal szebb volt, és több élményt nyújtott nekünk. Szerpentin következik lefelé, de mi két kanyar között megállunk, és egy kis tábort verünk egy rét szélén, kipakoljunk a kajákat, és megreggelizünk. Májkrémes sajtos majonézes kenyeret eszünk, ezek az étkek még Montenegróból valók, nagy részüket Podgoricában vettük, vagy a Biográdi-tónál kaptuk a srácoktól. Hihetetlen, milyen távolinak tűnik most innen mindez, pedig csak 2-3 napja voltunk ott, mégis olyan érzés, mintha legalább egy hete történt volna, mert annyi mindenen keresztülmentünk azóta. Most pedig itt vagyunk Albánia kellős közepén. Erről a szakaszról Dienes Tibor azt írta nekem e-mailben, hogy jó választás, kicsi a forgalom, és az utak minősége is tűrhető a többihez képest. Valóban elhanyagolható a forgalom, csupán negyedóránként húz el egy-egy kis feltáblázott buszocska, a helyközi tömegközlekedést képviselve, Tiranába és egyéb nagyvárosokba hordják az embereket dolgozni.

Reggeli után még néhány kanyarnyit folytatódik a lefelé száguldás, majd újabb kaptató jön. A táj érdekes, ilyet eddig még nem láttunk. Elvétve házak, földek, és mezők, amúgy meg mindenütt ez a vörös kő és föld, na meg erdő, és bokrok. A hőség nagy, tűz a nap, úgyhogy be is vontunk magunkat 30 faktorral. Az emelkedő tetején egy hosszú egyenes, lankás szakasz következik, végighajtunk egy gerinc tetején.
Az aszfalt minősége váltakozó, hol van, hol nincs. Különösen a nagy lefelékben zavaró, száguldanánk gondtalanul a lejtőn, de egyszer csak véget ér az aszfalt, és poros, kátyús útszakaszra érünk. A kátyús jelző igazából gyenge kifejezés erre, mondjuk úgy, hogy néhány 10 vagy 100 méterre egyszerűen megszűnik az út. Aztán újra elkezdődik az aszfalt, ki tudja meddig. Igazából nem értjük a logikát, miért pont ott van aszfalt, ahol van, és máshol meg, ahol szörnyűek a viszonyos, miért nincs. Nyílván a pénzhiány miatt nincs kész az út mindenütt, de akkor milyen lehetett ott, ahol olyan borzalmas volt, hogy ott előbb aszfaltozták le?! El sem tudjuk képzelni…
Így haladunk dombról dombra, völgybe le, majd fel a következő gerincre. A táj változatos, ilyet még nem láttunk sehol. Lent a völgyek alján a patakok érdekes formákat vájt ki maguknak a vörös sziklából. Fent a dombokon pedig pipacsmezők mellett hajtunk el, ilyenkor a távolban kelet felé látni a magas hegyeket. Ott folyik el előttük valahol a Mati, hogy aztán az Ulzes-tóban, majd a kedvenc víztározónkban végezze. És ott kell lennie még a hegyek előtt Burrelnek is, a következő városnak, amit érintünk. A hegyek mögött  pedig valahol ott van Macedónia, ahová szeretnénk eljutni még ma!
Banderral közben angolul beszélgetünk, leginkább ő talál ki mondatokat, amit aztán közösen összerakunk. Ha kérdez valamit, sosem tudok rá konkrét választ adni, régóta csak érzésből nyomom az angolt, de olyanokat már nem tudok, hogy mi hogy van pontosan nyelvtanból. Azért szépen elmarhulunk együtt, ami jól is jön, mert nem viselem valami túl jól, hogy állandóan felkapaszkodunk egy 100-150 méter magas gerincre, hogy aztán leguruljunk ismét egy völgybe, aminek a túloldalán már látom is a következő kaptatót.
Nagyon várom már Burrelt, ugyan nem tudom miért, mert utána is van még mit tekerni bőven, és az útikönyv sem írt róla semmi jót, csak hogy egy lepukkant volt bányaváros, de mégis, jó lenne már valahová odaérni!