Kerékpárral Athénig

Végül csak elfogynak a dombok, és csak ránk köszön az a rozsdás Burrel tábla. A város tipikus albán képet nyújt, az út a városban legalább szépen aszfaltozott, persze felezővonal, vagy akármilyen más felfestés, közlekedési lámpák itt sincsenek, csak a sok merci, szép fasorok, balkános kis garázsvendéglők, és ezt az egészet két oldalról a ledurrant 3-4 emeletes színes lakóházak szegélyezik: hullott vakolat, kiteregetett ruhák, a tetőn lavórantennák és víztartályok. Az összkép mégsem szomorú valahogy, de azért megállni nincs nagyon kedvünk, inkább tovahajtunk a városból. Albániát szokni kéne, de erre most nincs időnk, inkább csak keresztülhajtunk rajta, és amit így két nap alatt nyújtani tud, azt elfogadjuk tőle. Pedig sok jót hallottunk róla, többek között az interneten egy magyar fickó írt nagyon szépeket róla. Ő egyedül barangolta körbe az országot kerékpáron, megmászta a legmagasabb csúcsnak számító, a macedón határnál magasodó 2751 méteres Korabot is. Azt mesélte, hogy mindenütt végtelenül barátságosak voltak vele, vigyáztak rá, elszállásolták, és minden vendéglőben olyan vendég volt, akit nem hagytak fizetni. Ahogy így visszagondolok, eddig velünk is mindenütt barátságosak, és vendégszeretők voltak, igaz, olyan sokat nem érintkeztünk a helyiekkel.

Burrel után egy kis szerpentinen legurulunk a Mati völgyébe. Pontosan emlékeztem a térképről erre a részre, ahogy át kell hajtanunk egy hídon, majd jobbra fordulni, hogy a völgyben folytathassuk felfelé… Itt volt egy alternatív lehetőség, kicsit északabbra, úttalan utakon, a hegyeken át 2 kilométerrel rövidebb is lett volna az út a macedóniai Debar felé, de mivel a rossz utak mellett a szintkülönbség is sokkal több lett volna arra, hamar elvetettem ezt a lehetőséget. Persze mikor megemlítettem itt Bandernak, egyből rávágta, hogy menjünk arra! Hál’ isten ekkor már elindultunk a jó irányba a Mati mentén… (és Bander sem gondolta komolyan! Legalábbis remélem…)
A változatosság kedvéért ismét szép helyeken tekergünk, áthajtunk egy kisebb folyó felett ami mellettünk ömlik bele a Matiba, majd néhány ház jön, aztán erdő, mező, mező… A nap pedig tűz ezerrel, bekenem magam újra naptejjel, mert tegnap elég csúnyán leégtünk, rákvörös a karom. Megvan már a bringás tetkó is, a kesztyű nyoma látszik a kézfejemen, nem csak a nagy ovális a tépőzárnál, hanem még az apró lyukak a horgolásnál is. Bander közben figyelmes lesz az érdekes, fedetlen vízcsatornákra. Engem annyira ez nem ragad magával, a mérnöki énem otthon hagytam, ha egyáltalán volt ilyen. Meg különben is, ilyet már az ókori rómaiak is tudtak. Talán épp ez volt benne a nagy szám! Hiába, nem tekerek elég nyitott szemmel. Vagy csak éppen kezdtem besokallni az út néhol minősíthetetlen állapotától, és hogy minden autó, és teherautó ránk dudál, és minden ember utánunk kiabál, számunkra érthetetlen szavakat. De ez még mind hagyján, a legrosszabb, amikor utánunk fütyülnek. És nem ám akárhogy, hanem úgy, ahogy még egy tajbunkó csávó sem fütyül egy jó nő után. Iszonyat… Persze ez itt mind biztos jó szokás, de engem kezd egyre jobban zavarni. A dudálás még oké, mindenki így köszön, rendben is van, még talán jól is jön a figyelmeztetés, ha mögülünk jönnek. A kiabálást is meg lehet érteni, biztosan azt hiszik, hogy albánok vagyunk, vagy hogy értünk albánul, vagy csak egyszerűn kiabálnak nekünk valamit, még mielőtt belegondolnának, hogy nem értjük azt, mert messziről jöttünk. De ez a fütyülés… Ez kiborító! Ezt most ne úgy képzeljétek el, hogy néha-néha utánunk szóltak, vagy fütyültek, ha így lett volna, talán észre se veszem, meg sem marad bennem, és most nem írnék róla. De ezek az albánok mind ilyenek voltak, kivétel nélkül! Mindenki utánunk kiabált valamit, és mindenki ránk dudált! Ez nyílván azért van, mert más népség, mint mi, közvetlenebbek, és náluk ez szokás. Ergo, bennem van a hiba! :) Próbálok így hozzáállni, de a fütyülést képtelen vagyok megszokni. Én is elkezdek játszani, visszadudálok, és integetek Nekik, sőt visszabeszélek: Szevaasztoook! Ne fütyüljééél, neee, neeee! De, fütyül! Kész, hagyjuk… Reménytelen!

A fütyülők nagy része egyébként gyerek volt. Ugyanis ezek nem járnak iskolába, vagy én nem tudom, de mindenütt kisebb kupacokban üldögéltek a kölykök a domboldalban. Egyedül Klosba érve láttunk egy iskolaudvart, de az is dugig volt tömve gyerekekkel, mondanom sem kell, hogy ott is jól megnéztek minket. Később a város belsejébe érve megálltunk egy garázsboltnál ásványvizet venni. Rögtön ott termett 3 gyerek, és bár teljesen barátságosnak, és jóságosnak tűntek a kis kíváncsiak, élesen bennem volt, amit olvastam az albán gyerekekről, és amit már írtam is: gátlás nélkül magukhoz vesznek ezt-azt a gazdag nyugati turista cuccaiból, akinek úgysincs ennyi mindenre szüksége, hiszen pénze annyi, mint a tenger. Ha így is lenne, akkor se örülnék egy kilométeróra vagy hasonló apróság elvesztésének most, hiszen ilyesmit errefelé képtelenség lenne pótolni. Úgyhogy végig sasolunk rájuk félszemmel, amíg előtúrom a tárcám, és amíg vásárolok. Utóbbihoz kellett némi kreativitás, és ektivitis tapasztalat, de aztán csak sikerült a pénzünk egy részét két 1,5 literes ásványvízre váltani, amiből az egyiket szinte azonnal be is pusztítottuk. Indulás előtt még merészeltem elővenni a fényképezőgépet, de nem lett baj, csak egy jó kép készült a három kis jó barátról. Jó gyerekek ezek az albánok!

Klos után gyanúsan emelkedni kezdett az út. Úgy tűnik, elhagyjuk a Mati völgyét, egy hajtűkanyarral máris a hegyoldalban találjuk magunkat. Ahjj, de nem esik jól most ez a fölfelé, fáradt vagyok, és már a karjaim is belefájdultak a kormány szorításába. Egész más ilyen útakon bringázni, mint máshol, sokkal jobban igénybe vesz, engem is, és a kerékpárt is. Fölfelé, fölfelé, és fölfelé. A táj elképesztő, dél felé hatalmas hegyeket, és völgyeket látni, alattunk a völgy a Matival és mezőkkel. De hol lesz már a hágó? Több száz métert felkapaszkodtunk már, mindig azt hiszem, hogy itt a vége, aztán újabb dombokon látom magam előtt kanyarogni az utunk. Itt már tényleg vörös a föld, és sok helyen kopár a táj, a hegyeket nem borítja lomberdő csupán bokrok. Nagyon az az érzésem, hogy máskor sokkal kopárabb, kiszáradtabb lehet ez a táj, csak nekünk van szerencsénk a tavasszal, hogy most minden ilyen zöld, és élettel teli.
Sajnos ez az élet az utakon is megvan. Képzeld el, amint tűz rád a nap, fáradt vagy és kimerült, mégis egy kaptatón tekersz felfelé egy jól megpakolt kerékpárral, mert valami nagy őrültséget a fejedbe vettél, amit véghez akarsz vinni. Az út poros, és kátyús, otthon nem is neveznénk útnak. És akkor jön egy nagy, büdös, koszos, zajos teherautó, már messziről hallod, ahogy szenved a motor, kapar felfelé iszonyatos morajjal. Mikor utolér, inkább félreállsz, több okból is. Egyrészt lehet, hogy nem fértek el egymás mellett, vagy ha igen, akkor sem egyszerű az ilyen remek „utak” szélén haladni kerékpárral, és nem olyan jó buli bekerülni egy soktonnás dömper kerekei alá. Másrészt érdemes megvárni, hogy kicsit tovaszálljon a kipufogófüst, és a por, amit maguk után hagynak ezek a szörnyetegek. A régi BKV buszok kipufogógáza könnyű illat ahhoz képest, amit ezek itt produkálnak. De még továbbra is azt állítom, hogy Albánia jó hely, sőt az albán emberek jó arcok! Annyi az egész, hogy magadban el kell fogadnod, hogy ez a balkán, ez Albánia, ahol nincsenek utak, kosz van, por, és szemét, de a táj gyönyörű, és az emberek nagyon közvetlenek és jó fejek! Például az egyik kanyarban, ahol félreálltunk térképet nézni az egy az előbb elmlített dömper elől, a sofőrje megállt mellettünk, és megkérdezte, hogy segíthet-e? Pontosabban egy büdös szót nem értettünk abból, amit mondott, csak kikövetkeztettük, mit szeretne. A térképet látva, útbaigazított minket, hogy Bulqize arra van, amerre tartunk, ezen az úton. Remek, akkor gyerünk! Persze a fölfeléből volt még bőven. Bander egy Twix csokit kap elő, megfelezzük. Még mindig meg tud lepni, mik vannak a tarsolyában.

Hamarosan csak felérünk valahová, végre bent találjuk magunkat egy nagy, széles, U alakú völgy bal oldalában. A kaptató ugyan, ha látványosan nem is, de a combunkba érezni, folytatódik. Igaz, most olyan vadonás új aszfaltburkolaton tekerünk, amiből még árad a friss bitumen szaga. A völgy elképesztő látvány, nem vagyok erős földrajzból, de talán a jég vájhatta anno, mert nem olyan, mint amiket eddig láttunk. Lapos, és széles. Lent házak és mezők, szemközt a déli oldal bokros, viszont a miénk, az északi szinte teljesen kopár, kiégette a nap. Már azt hinnénk, vége a fölfelének, de aztán egy rövid sík rész után újra emelkedni kezd. Hosszú ez a völgy, de jól látni a végén a hágót, oda kell megérkeznünk, utána jó darabig lejtő következik, aztán mindjárt Macedónia, talán 40-50km már csak. Két ló legel az út szélén, ezt sem értem, hogy kerülnek ide, közel s távol se ember, se település, csak lent a völgy aljában, de oda képtelenség innen lejutni. Elég meredek alattunk, ha elindítanánk egy követ, akár az egyik lenti ház tetőszerkezetében is végezhetné. Fényképezés közben kiesik a kezemből a kis Canon gép, az aszfalton csattan, még időben elkapom, majdnem a völgy aljában végezte. És láss csodát, még bekapcsol! Hűséges darab, szépen szét van már kopva, túl van 15 ezer képen, de még működik, bár nagy melegben, vagy gyenge elemeknél már kézzel kell kinyitni a lencsevédőt. Ettől aztán jó dzsuvás lesz a lencse, de hát ez van. Elhatároztam, hogy amíg nem mond végképp csütörtököt, én is hűséges leszek hozzá. Hát még mindig működik, és ennek örülök, mert lesz még mit fényképezni! Ma reggel értem a képek feléhez, 2 GB már tele van, a másik kettővel takarékoskodnom kell, nincs több videó. Na de térjünk vissza a völgyünkhöz. Amit mások is megcsodálnak, autós társaság áll félre az út szélén, és fényképezkednek.