Kerékpárral Athénig

Miután megvolt az új külső, nem szereltük fel rögtön, abban maradtunk Banderral, hogy ha eddig kibírta a foltozott külső, most már a Biogradi-tóig is kibírja, ami innen már csak egy köpésre van, talán 10 km sincs, na meg 300m szint a főúttól fel a tóig. Éppen ezért előtte pihenünk egyet, konkrétan egy burek-sör páros elfogyasztására gondolok itt a parkban. Idefelé egy utcába láttunk boltokat és pékséget, a pékség még hagyján volt, itt csak mulattak rajtam valamit, de végül sikerült húsos bureket szereznem kettőt. Viszont a boltban kicsit felidegesítettek, alig sikerült visszaváltani az üvegeket, amiket még a tegnapi raftingos pihenőhelyen ürítettünk ki. Egy jó sort értetlenkednek velem, pedig én csak két üveg hideg sört szerettem volna… végül már nem is emlékszem, hogyan, és miért, de egy 2l-es műanyag palackos sört, és két üvegeset  sikerült vásárolnom. Na és persze a két finom húsos bureket!

Utóbbiakat elfogyasztotjuk az üveges sörökkel leöblítve a vasból készült bácsi mögötti parkocskában. Most látom, hogy az előbb a boltnál sajnos elfelejtettem visszafogni az egyik pókot a csomagokra, így a parkba jövet szépen feltekeredett a kerékre, és el is szakadt. Ezért kár, mert már nincs sok pókunk, és egy fél pók használhatatlan. Ugyanis meg sem találtuk az elhagyott végét, és így a kampót se. Azért eltettük, ami megmaradt belőle, hátha jó lesz még. Na, de most már irány a Biogradi Nemzeti Park! Ott majd pihenünk egy nagyobbat, rendesen ebédelünk, és kicseréljük a rossz külsőmet.

Mojkovacból kifelé menet jobboldalt egy zagytószerű mocsaras placc mellett hajtunk el. Ezt már idefelé is megnéztem, és nem értettem, micsoda, és miért van itt, elég furcsán fest így a város mellett ebben az amúgy elég szép tájban. A híd után tovább hajtunk a főúton balra, újra egy völgyben találjuk magunkat, mellettünk halad a folyó, és a túloldalt fent a vasút is. Néhány kilométert teszünk meg így, és jön a várva várt elágazás, Biogradsko jezero balra! Ezért jöttünk!

Ahogy áthajtunk a kis hídon, az út egyből emelkedni kezd. Az első ív után rögtön egy sorompó és egy házikó fogad minket, a néninél sikerül felváltani a 200 Eurós bankjegyemet a két 2 Eurós jegy fejében. A kapu után még néhány hajtűkanyar következik az erdőben, majd egy völgy bal oldalában folytatódik a kaptató. Az erdő szép, akár lehetne valamelyik hazai hegységünkben is ez a kép, mondjuk a Bükkben. Bander kicsit elhúz tőlem, pedig nekem sem esik olyan nehezemre a fölfelé. Aztán felérünk, néhány bódé fogad a tóparton, feljebb egy nagyobb ház, és kicsit visszafelé a tótól egy kis gerincen fedett pihenőhely, igaz, félig elfoglalva egy társaság által. Én jobban preferáltam volna a tópartot az ebédhez, de Bander ekkor már irányba vette a fenti társaság melletti fedett részt. Megpróbál feltekerni a meredek köves erdei úton, persze nem sikerül, a társaság ezen jót mulat.

Néhány srác oda is jön hozzánk, fiatalok, tizenévesek, tudnak kicsit angolul, kérdezősködnek mindenfélét, készséggel válaszolunk, ők csodálkoznak, ámulnak, na és persze nagyon vidámak, és közvetlenek. Bevallom őszintén, én itt kicsit „bugos” voltam, Bander is felidegesített felfelé jövet, amikor előadta, hogy bizony a fennsíkra fel, meg lejönni az legalább másfél nap lesz, azaz holnap este fogunk visszaérni, és holnapután leszünk Podgoricába… Mert tervbe volt, hogy ha (!!!) lesz időnk rá, felmegyünk itt egy makadámúton a 2000m körüli gerincre egy körre a nemzeti parkban. De egyrészt nem állunk olyan jól idővel, másrészt ahogy a Durmitorban sem, még itt sincs Tavasz odafent, látni még hófoltokat a kopár gerincen, és az időjárás sem a legfényesebb most, csak kimerülnénk, szétfagynánk, és időt vesztenénk, és ezek mind veszélyeztetnék az elsődleges célunkat, Athén elérését. Ezt persze eddig nem tudtam tisztázni vele, mert miután megemlítette, hogy még legalább két nap lesz így, mire Podgoricába érünk, elhúzott előre a tóhoz. Miközben én úgy terveztem, és számoltam, hogy jó lenne akár még ma este a fővárosba érni, ha nem akarunk egy tartaléknapot veszíteni. A másik dolog ami zavart, hogy nem a jó kis tóparton főzünk nyugalomban, hanem idejöttünk ezekhez a fiatalokhoz, és bár jó fejeknek tűnnek, és kedvesek, de most valahogy nincs kedvem a tört angolukkal diskurálni, főznünk kell, és kicserélnünk a külsőmet, ők meg már most szétpakolás közben teljességgel körbeugrálnak minket.

Aztán történt valami, amitől egyből azt éreztem, nem kéne ilyen „gázálarcnak” lennem: odalépett hozzánk a társaságból az egyik lány, és meginvitált minket, hogy együnk velük együtt, most készültek el a hússütéssel, és van belőle bőven, jut nekünk is. Erre valahogy abszolút nem számítottam. Természetesen éltünk az ajánlattal, a sült hús mégiscsak fényévekkel jobb eledel, mint az instant leves, instant tésztával. Hiába turbóznám fel virslivel, vagy kolbásszal az utóbbit, a sült hús, az sült hús. Szépen megterítettek már a fiatalok, mi is kapunk egy-egy műanyagtányért. Rendes evőeszközöknek a hiányában vannak, így még ők is jó hasznát látják a kanálgépeink villáinak és késeinek. Szinte szégyellem magam, hogy az előbb még tartózkodással voltam a fiatalok felé, most pedig itt ülünk az asztaluknál. Megkínálnak rakijával is amitől aztán végképp átragad ránk is a nagy vidámság, készítek egy frenetikus csoportképet az egész bandáról, mindenki vidám, és nevet a képen.

A hús nagyon finom, nem számítottunk rá, hogy ilyen fejedelmi ebédünk lesz. Az még hagyján, hogy ilyen finom falatokban lehet részünk, ezzel a meghívással rengeteg időt is nyertünk. Árpád, nem voltál elég nyitott a világ felé, pedig most tessék, ha a tóparton maradtunk volna, főzhetnénk a szemerkélő esőben! Hiába, ez a szép az ilyen túrákban: egyik nap defektet kapsz, azt se tudod, tovább tudsz-e majd menni, és következő nap találsz új külsőt, és megvendégelnek, méghozzá nem is akárhogy. A srácok egyébként gimnazisták, holnap indulnak osztálykirándulásra Belgrádba, ma csak feljöttek ide sütögetni, együtt lenni. Azért csak srácokat írok már, mert időközben a társaság egy része, köztük az összes lány, elszivárgott valahová. Ez akkor tűnt fel, amikor már egész palack söröket kínáltak az ebéd végén, hogy vigyük magunkkal tovább az útra. Megkérdeztem, hogy hogyan van náluk sör, és rakija, mikor még el sem múltak 18? Az még oké, hogy volt náluk, de ők tényleg nem ittak belőle, se a sörből, se a pálinkából. Ekkor már azt kérdeztem, hogy akkor meg miért van náluk pia, ha nem isznak? Erre ők: the girls… the baaad girls! :) Szóval a lányokra fogták. Amúgy már zavarbaejtően rendesek voltak velünk, ránk akartak hagyni rengeteg kaját, elénk tettek több palack sört, mindenféle chipseket, és már nem is tudom mit, és nem akarták engedni, hogy ne fogadjuk el. Nagy nehezen sikerült megmagyarázni nekik, hogy nekünk mindezt tovább is kéne cipelni kerékpárral, úgyhogy már csak ezért sem fogadhatunk el ennyi mindent. Végül megalduktunk egy palack sörben, egy zacskó mogyorós snackben, egy tubus ketchupban és majonézben. Kérdezték a srácok, hogy meddig megyünk el ma, mondtuk, hogy valahol a Moraca kanyonban tervezünk estére tábort verni, ezen aztán teljesen készen voltak, pedig a kanyon tényleg nincs már messze ide. Kérdezték, hogy tetszik-e nekünk az ország, a táj, és az emberek, mindenről csak nagyon jót tudtunk mondani, aminek láthatóan nagyon örültek, kicsit még vicces is volt, ahogy utánunk mondták: Montenegro is beautiful, we are very kind. Azt éreztem, hogy szeretnének mérhetetlenül kedvesek lenni az országukba látogató turistákkal – esetünkben velünk -, és amikor erről visszajelzést is kaptak, nem lehetett nem észrevenni a boldog elégedettséget rajtuk. Ez egyébként minden montenegróinál igaz volt, akivel eddig találkoztunk. Biztosan sok esetben az általános kedvesség mögött nagyon mélyen a pénz van, de mégis, az egy nagyon szép dolog, hogy ha így egy jó képet akarnak festeni az országról, és minden rosszérzés nélkül én is szívesebben jövök el, és hagyom itt a pénzem egy olyan országban, ahol ilyen gyönyörű tájak várnak a felfedezésre. Ahol mindenütt ilyen nagyon kedvesek velünk és ahol 130km kerékpározás alatt már harmadjára kínálnak meg rakijával. Lehet, hogy valahol én vagyok földhözragadt még e kis balkáni ország embereihez képest, de egy kicsit azt éreztem, ez a nagy kedvesség ugyan mélyről jön, de az is mögötte van valahol, hogy szép képet vigyünk haza az országról, és visszajöjjünk. Ami persze egyáltalán nem baj, sőt sok magyar honfitársunk példát vehetne róluk! Mert működik a dolog, és hosszútávon, nagyban nézve, csak így jó csinálni. Hiszen ha csak magunkat nézzük, bejött a dolog nekik, biztos vagyok benne, hogy megyünk még Montenegróba, már most a jövő évi durmitori síelésen gondolkodunk, és ne felejtsük el, hogy ott maradt a Bobotov Kuk a nagy hó miatt meghódítatlanul. Arról már ne is beszéljünk, hogy a kotori öbölnek most a közelébe se megyünk.

Na de most már eleget fényeztem a montenegróiak országimázsát, szóval térjünk vissza az országnak csak egy kis pontjára, a Biográdi-tó mellé, a padokhoz, ahol épp elfogyasztottuk a fenséges hús szeleteket a kenyérrel, a sörrel, és a jó társasággal. Ebéd után újabb beszélgetések következtek a gimis osztállyal, most már kicsit lejjebb a tó mellett. Kiderült, hogy szerintük a világhírű holland kapusra, Van de Sar-ra hasonlítok. Mikor ezt megemlítették, Bander hatalmas nevetésben tört ki. Ugyan neki ez még soha nem jutott eszébe, de szerinte is van hasonlóság. Hát ez remek, örülök, hogy mindenki vidám ettől, csak tudnám, hogy néz ki ez holland kapus gyerek… Nem vagyok egy nagy focirajongó, emberünk nevét is csupán egy gyerekkori szóvicc miatt ismerem. Biztos vagyok benne, hogy 100 olvasóból 99 ismeri, és fáj is neki a gyenge poén, de a maradék egy miatt: Megkérdezik a hollandoktól: Van kapusotok? – Van de S(z)ar… :)

Barátainkkal e-mail címet cserélünk, megígérem, hogy megosztom majd velük a fényképeket, a naplóm egyik lapjára felírják a neveiket, az eddigre megfogyatkozott társaság: Cetkovic , Aleksandar , Sasa from Mojkovac. Úgy tervezték, hogy körbesétálják a tavat, erre már előzőleg meg is invitáltak, most azonban meggondolják magukat a szemerkélő eső miatt. Így búcsút veszünk Tőlük, és Banderral ketten indulunk neki gyalog a tókerülésnek. Ki nem hagyjuk, ha már itt vagyunk, mindössze 4 km, és végig van körbe szép kiépített ösvény. Eleinte a tóparttól néhány méterre haladunk medvehagymás erdőben, a még Mojkovacon vett 2l-es palackos sört persze magunkkal hoztuk, nehogy kiszáradjunk. Ketten is jól mulatunk a kis túra közben, találgatjuk, hogy vajon mi lehet a jellegzetes illatú (vagy néha inkább már bűzös) növény angol neve. Talán Bear Onion? Közben átbeszéltük azt is, hogy totális hülyeség lenne nekivágni a fennsíknak most, Bander is belátja ezt. Ő annyira nincs képben az időbeosztásunkkal, a túrát többnyire én terveztem meg, fejben már tucatszor végigtekertem a távot Athénig, tudom mely országokban, milyen útviszonyok vannak, mekkora távok, és mennyi szint. Még az út elején vagyunk, annyi minden közbejöhet még - mint ahogy eddig is jött -, elfáradhatunk, jöhet technikai probléma, de akár az is lehet, hogy olyan gyönyörű tájat érintünk majd, ahol szívesen időznénk egy napot. Na meg ott van az Olimposz is Görögországban, Zeusz már biztos vár minket, nem lenne jó csalódást okozni neki, na és kapkodni, rohanni sem, hogy mindent lássunk, mindent érintsünk, és egyáltalán, odaérjünk időre Athénba, és még ott is legyen pár napunk. Egy szó mint száz lefújtuk a hegyi terepszakaszt a Biogradi Nemzeti Parkban, és megbeszéltük, hogy a kis tókerülő gyalogtúránk után bevetjük magunkat a Moraca kanyonba Podgorica felé.

A tó hátsó része egy kicsit engem is Plitvicére emlékeztet, mint ahogy azt már másik is megjegyezték otthon. Fapallókon visz az út fél, 1 méter magasan, odalent patakok folynak át alattunk, mocsaras részek felett haladunk át. Néhol egy-egy pihenőhely is ki van alakítva, az egész nagyon pazar. Bander nem-írhatom-le milyen alakú köveket áll neki keresni az egyik patakmederben, bizonyos téren teljesen készen tud lenni a srác… A tó déli partján néhány nagyobb öböl tréfált meg minket, már azt hittem, mindjárt itt a tábor, ahol a bringákat hagytuk, aztán továbbmentünk, akkor látszódott csak, hogy még egy kisebb öblöt kerültünk meg, és még bőven van hátra. Ezt persze abszolút nem bántam, mert már az eső is elállt, és a tó valóban gyönyörű, épp csak a kék ég hiányzik a háttér tetejéről.

Visszaérve megérett bennem egy kábel lefektetésének az igénye, így meglátogattam egy kétbetűs helységet, sajnos ez már a balkán típusú volt, WC-csésze nélküli guggolós fajta, ami nem esett túl jól az amúgy mostanra már egész kellemesen bedurrant combjaimnak. Mire végeztem a dolgommal, meglepődve láttam, hogy Bander már szinte végzett is a kerékcserével, átvettem tőle a befejezést, pumpáltam néhány bárt a kerékbe. Elégedetten konstatáltam, hogy egész pöpecül fest az új külső. A régit kihajítottuk egy kukába, összerámoltunk, teletöltöttük az összes palackunkat vízzel, és már gurultunk is lefelé. Irány a Moraca kanyon, ami már egyenesen Podgoricába vezet minket!

Lefelé a tótól őrületes íveket vettünk az úton, bedőltünk a hajtűkanyarokban, mint valami motorversenyzők. Utol is értünk egy autót, meg is tudtuk volna előzni, de aztán lemondtunk róla, az már túlzás lett volna ezen a keskeny úton.

A főúton tovább balra, Podgorica felé. Mielőtt leborítani az út a Moraca völgyébe, előtte még némi fölfelének kell következnie, ez azonban csak nem akar érkezni, jó 10-15 kilométert kellett tekernünk tovább a völgyben, mire igazán elkezdődött a felfelé. Az egyik kanyarban az út szélén egy csúnyán otthagyott, félig szétrohadt darus kocsi rondítja a tájat. Itt még annyira nagyon nem is látunk sűtűn ilyesmit, de állítólag Albániában majd „mindennaposak” lesznek a szemétdombok és az autóroncsok az út szélén. Még jó, hogy csak két napot terveztem az albán szakaszra.

Nem volt sok a fölfelé, talán néhány 100m szintet, ha felvettünk, aztán végre felértünk a tetejére, és innen jött a… Nem sajnos most nem írhatom, hogy a nagy jutalomjáték, az önfeledt száguldás lefelé. Ezúttal nem volt egy leányálom a lefelé gurulás, ugyanis útépítés folyt ezen a szakaszon. Félig felszedett útburkolat, por, kosz, szörnyű útviszonyok és munkagépek, hosszú sorokban kígyózó autósor a félpályás útlezárások előtt. Ez még mind hagyján lett volna, de az út tekintélyes része alagútban vitt, szintén hasonló körülmények között. Dióhéjban: nem volt egy élmény lejutni a völgy aljába. A domborzat nem volt olyan triviális, mindenütt hatalmas hegyek, és völgyek vettek minket körül, ezért sem tudtuk, mikor vagyunk már lent a nagy Moraca völgyben, ami majd megvezet minket egészen Podgoricáig. Már erősen szürkült, amikor egy nagyobb viadukton száguldottunk át valami víz felett. Ez bizonyára a Moraca folyó volt alattunk, vagyis itt inkább még csak patak. Ekkor döntöttünk úgy, hogy most már leértünk, és ideje tábort verni, véget vetni a mai túrának.

Az út szélén balra egy elhagyatott épületet pillantottunk meg, valószínű valami elektromos trafóház, vagy hasonló célt szolgáló dolog, mindenesetre tök üres, és zárva is van, viszont alatta szép kis zöld mezők terülnek el. Itt keresünk egy viszonylag sík részt, ahová feldobjuk a sátrat. Vacsora, sör, snack, dumálás, sms haza, naplóírás, alvás. Holnap Podgoricán át irány Albánia!

Össz megtett táv: 463 km
Mai megtett táv: 83,2 km
Nettó átlag sebesség: 17,7 km/h
Nettó idő: 4 óra 42 perc