Kerékpárral Athénig

Az átlagos városnéző az Akropolisz mellett lévő Filopappus dombra talán már nem megy fel, pedig érdemes. Itt található Szókratész börtöne. Innen szöktették meg a tanítványai, hogy aztán a lélek szavát meghallva kiigya a méreggel teli poharat, így nem hazudtolva meg önmagát, és az eszméit – ellenben meghalt. Legalábbis ezt mondja a monda… A börtön maga pedig csak egy üreg a szikla oldalában. De arra most mégis elég volt, hogy utánanézzek, ki is volt Szókratész, ha már a gimiben még hülye voltam hozzá, hogy érdemben befogadjam a töritanárunk oktatásait.
A börtöncella után tovább kapaszkodunk fölfelé a dombon. A tetőn megcsodáljuk a Filopappusz Monument-et, de méginkább a csodás kilátást a tenger, és az Akropolisz felé. Innen gyönyörűen rálátni az Akropoliszra, háttérben a Likavitosz dombbal, ideális fotótéma. Aki szép Akropolisz képeket akar hazavinni Athénból, feltétlen másszon fel erre a dombra.

Bander kimerült, még mindig nincs teljesen jól, és szó mi szó, engem is kikészít ez a betonon való andalgás, nem fehérembernek való a gyalogos városnézés, főleg nem ilyen irdatlan hőségben. Mert közben a napocska már az ég közepét nyomja, eszméletlen kánikulát teremtve ezzel a városban. Nem vagyunk ehhez hozzászokva, eddig mindig hűtött a menetszél, most viszont már nincs olyan. Mindezek miatt úgy döntünk, hogy leülünk egy helyre inni valamit. Yiannistól reggel kérdeztük, merre vannak olcsó, jó helyek, a tőlünk most valamivel északabbra elterülő Metaxourgeio negyedet javasolta, azt mondta róla, hogy nem egy turistaközpont, inkább a helyiek szeretnek oda járni, és ennek megfelelően az árak is mérsékeltek. Pontosan ez kell most nekünk, csak semmi tömeg, és olcsó árak. Kitartóan karikázunk a háztömbök között, míg végre találunk egy szimpatikus helyet, egyszerű utcára kiülős kis asztalos kávézó egy félreeső sarkon. Letámasztjuk a bringákat, és leülünk. A szomszéd asztalnál cigizgető és beszélgető lány egyszercsak feláll, és felveszi tőlünk a rendelést, ő pincérnő. Bander Kanelada-t kér, ez az, amit a lány ajánlott a something cold kérdésre. Állítólag nagyon finom, egy tradicional cold drink made of cinnamon. Ugyan fogalmunk sincs, mi a fene az a cinnamon, de attól tartok, hamarosan megtudjuk. Meg is bántam, hogy sört kértem, a cinnamon nem más, mint fahéj, és a Kanelada állat finom!

Sikerül rábírnom Bandert, hogy ne menjen vissza a szállásunkra Yiannisékhoz. Ha lassan is, de járjuk végig a város nevezetességeit együtt. Sajnos, amikor a Monastiraki állomás mellett a tegnap estéről ismert épjtkezésbe és tömegbe csöppenünk, meggondolja magát. Nekem nincs kedvem még visszamenni, épp hogy csak eljöttünk, és teenager room van vagy 8-10 kilométerre, valószínű már nem jönnénk be újra a városba. Gyorsan megbeszéljük, hogy SMS-zünk, ha van valami, és ha Bander kipihente magát, ír, és újra összefutunk egy megbeszélt helyen.
Egyedül vágok neki az Agóráknak. Leláncolom a gépet egy kerítéshez, majd gyalog indulok neki az utcáknak. Ekkor még nem tudtam, hogy az Agora mint olyan egy tér, és a kerítés, amihez láncoltam a bringámat, valójában a Roman Agorának a kerítése. Szóval elindultam a Roman Agorától megkeresni a Roman Agorát. Mikor megtaláltam, jót mulattam saját magamon. Itt az Akropolisz alatt nagyon zsúfolt minden. Hömpölyög a turistaáradat, a terek és az utcák tele vannak éttermekkel és szuvenírboltokkal. Elegem is lesz hamar a környékből, és a tegnapi utcán átvágok a Plakán. Elhajtok a gyrososnál, de megállom hogy egyek, majd holnap Banderral. Zeusz templomához már későn érek oda, délután négykor ugyanis bezárja a kapuit a park. Nem is baj, „majd holnap Banderral”. Ha tudom, hogy minden bezár ilyen korán, talán én is visszamegyek vele. Na de most már mindegy, itt vagyok, ha egyedül is, de jólérzem magam. Megnézem a Panathinaikos Kallimarmaro Olimpiai Stadion-t, sajnos bemenni ide úgy látszik egyátalán nem lehet, így nem nyújt sokkal nagyobb élményt, mint az Akropoliszról.

Úgy döntök, hogy felkapaszkodom a Likavitosz dombra naplementét nézni. Útközben a National Garden mögött találkozom a díszőrséggel. Annyira röhejesek a bolyhos mamuszukkal meg a kabaréba illő mozgásukkal, hogy nem bírom megállni, hogy ne fényképezzem le őket. A nálam maradt Papadopulos keksz mellé vásárolok egy butiknál egy sört. Itt a Heineken és az Amstel az abszolút menő, szinte csak ezeket kapni, és néhány helyi márkát. Én egy jó hideg 0,5-ös Amstelt választok 1,30-ért. Végül is ez nem olyan vészes ár, otthon is kifizetek ennyit egy sörért egy kocsmában. Elindulok találomra fölfelé a dombon, kérdezgetek emberkéket, merre találok utat fel a domb tetejére, de sikerül csak turistákat kiszúrnom, ők pedig pont úgy nem tudják, ahogy én sem. Az Aristodimou utcán hajtok fel, eszméletlen meredek, legalább 20%-os, azonban mégis olyan könnyen tekerek fel rajta, hogy azon még magam is meglepődöm. Hiába, a málhák nélkül pehelykönnyű a gép. Sikeresen belefutok a Doras Distria nevű zsákutcába, a végén nincs már tovább aszfalt, csak egy lépcsős sétány a dombra fölfelé. Ez épp jó is lehetne nekem, csak azok a lépcsők ne lennének. Na mindegy, gyerünk tovább, nem szeppenek meg, hanem vállra kapom a gépet, és elindulok fölfelé. Hál’ isten, mielőtt a lefelé hömpölygő több száz turista hülyének nézhetett volna, találtam egy kis ösvényt, ami szintben elvitt nyugat felé a domboldalban. Fás-bokros részeken tekertem, és hamarosan kilyukadtam egy aszfaltútra, ami határozottan fölfelé vitt a dombra. Megtekertem azt is, és már fent is találtam magam egy hatalmas parkolóban. Innen még egy rövid darabon tudtam aszfalton hajtani, de aztán ismét lépcsős promenáddá változott a csúcsra vezető út. Felkaptam a bringát a vállamra, és felrohantam vele. Odafent az étterem mögött egy korláthoz láncoltam, majd némi tévelygés után feljutottam a kilátórészre. Amíg kijutottam ide, átvergődtem magam egy iszonyat burzsuj éttermen, és a földalatti felvonó felső végállomásán. Éppen ünnepélyes zászlóbontás megy, amikor megérkezem. Két terepruhás katona robotmozgással levonja a póznáról, majd elpakolja a görögzászlót. Ilyet se láttam még.
Kibontom a sört, és csak üldögélek.  A tetőn kápolna, és kilátóhely, na meg persze rengeteg ember. Miközben megszárad rajtam az izzadtság, felfalok egy egész porció kekszet. Ez a Papadopulos cucc egyébként nem egy nagy szám, nehogy azt higgyétek. Csupán ízlésesebben becsomagolt háztartási kekszről van szó, ami annyira rossz volt, hogy már szerettük. Vagyis igazából csak olcsó volt, és nem vágytunk semmi extrára, csak hogy megtömjük valamivel a hasunk. Habár Bander utólag elmesélte, hogy jóval az utunk után megtalált egy elkószált zacskó ilyen kekszet, és nagy lendülettel és undorral dobta ki a kukába. Pedig én szívesen felfaltam volna az emlékezetes ízű kekszet… Igaz, mivel Bander szinte csak ezt volt képes súlyos következmények nélkül fogyasztani az Athéni tartózkodásunk alatt, ő annyira nem volt oda érte. Végignéztem a naplementét, közben sűrűn fotózva, és sört kortyolgatva, majd elegem lett a fent található tömegből, és inkább kerestem egy nyugalmasabb helyet.
A parkoló és a csúcs közötti sziklára másztam ki. Ahogy toltam fel a bringát, eszembe jutott Montenegró, amikor a Susica kanyonon keltünk át. Az volt ilyen köves. Olyan távoli és mégis olyan közeli emlék, olyan érzés, mintha nem is ezen az úton, nem is ebben az évben történt volna, ugyanakkor tudom, hogy nagyon is most történt, csupán néhány napja, és 1400 kilométerre innen. Iszonyú hosszú volt, mire ide jutottunk, rengeteg mindenen mentünk keresztül, még nem is sikerült igazán felfogni.
Ahogy a sziklán ülök, egy kutya ugat meg. Egy másodperc múlva a gazdája is feltűnik, egy öreg bácsika, erélyesen csitítgatja a kutyáját, aki hallgat rá, és hamarosan újra csendben üldögél tovább. A hegycsúcsot figyeli, úgy fest, mintha őrizné. A bácsika, bár se ő angolul nem beszél, se én görögül, azért nekiáll velem diskurálni, még sikerül is megértetni vele, honnan jöttem, s hogyan.

Mivel kezdek kicsit fázni, legurulok a hegyről. Találok egy kis boltot, ahová betérek, hogy vegyek még egy sört, mert megjött a hangulatom hozzá. Az eladó egy idős úr, persze angolul nem beszél, így majdnem sörtelenül maradtam, de aztán egy csinos lány segít nekem a tolmácsolásban, és az eddigi legjobb áron, 1 Euróért meg is kapom a sört. Leülök a bolt előtti fonott székbe, és naplót írok. Kár, hogy Bander nincs itt. Tegnap este óta nem tudok egy kicsit sem haragudni rá, pedig néhányszor azért ha nem is írtam eddig, de mérges voltam rá az úton, de Yiannis ráébresztett arra, hogy nagyon szerencsés vagyok, hogy ilyen barátom van. Hiába, kicsit néha önfejű, felelőtlen, és hiperaktív, mint egy 8 éves hülyegyerek, vagy mindezt csak megjátsza, még én sem tudom… De az is biztos, hogy senki mással az égadta világon képtelenség lett volna végigcsinálni ezt az utat, így ebben a formában – ahogy remek volt. Yiannis pedig egyedül biciklizik, mert nincs ilyen cimborája.
Ez a kis egyedüllét sem olyan rossz most, éppen nem is zavarna semmi a világon, ha közben nem tudnám, hogy Bander is itt van Athénban. Bár most biztos alszik, mert nem ír sms-t.
Ma még nem adtam életjelet magamról az otthoniaknak, és már nagyon elegem van az sms pötyögésekből, ezért úgy döntök, hogy keresek egy netcafét, megéri azt a pár Eurót. A térképem jelöl a közelben egy egyetemet, arrafelé biztosan lesz. Megkérdezek néhány járókelő fiatalt, az ötödik csoport végre tud egyet, méghozzá csupán néhány sarokra. Mikor megtalálom, rájövök, hogy már jó párszor elhajtottunk a netcafé mellett, csak nem vettük észre. Azon az úton van, ami Yiannisékhoz vezet ki. Beülök egy 40 percre, és ontom magamból az élményeket, ismét nagyon jólesik leírni azt a rengeteg mindent, ami az úton, és Athénba érkezésünk óta ért minket. Még ha kapkodva, rohanva is írok, nagyon jó kicsit megosztani a kalandokat. Azt gondoltam, hogy ha majd megérkezünk Athénba, innentől kicsit unalmasabb lesz minden, de ez egyáltalán nem lett így. Túllépem egy kicsit a 40 percet, de nem kell érte többet fizetnem, rendesek. Még jó, hisz DVD-t sem tudtam írni, pedig szerettem volna, de nem működött a beígért DVD-író.  Kilépve a netcaféból megpillantom a bringámat, megvan még. Jó érzés volt az utunkról írni, kicsit újra átéltem mindent, miközben a billentyűket püföltem. Miközben a történet még tart, mert most kiláncolom a gépet, és a kaland folytatódik!
Elindulok hazafelé, felcsatolom a lámpákat, és jól megtekerem az Október 28-adika sugúrúton. Szinte repülök az aszfalt felett, 30km/h felett hajtok, pedig enyhén emelkedik. Lerakok egy trolibuszt, ottmarad mögöttem a pirosban. Perissos környékén alaposan elkeverek, a New Philadelpia teret veszem célba, de aztán egészen váratlanul egy eddig ismeretlen irányból a Perissos metróállomásnál lyukadok ki. Ha már itt vagyok, feltekerek a tegnap esti teás kocsmához. Kérek egy sört, és a szemközti gyros-osból egy pita gyros-t, majd leülök egy utcai asztalhoz. A gyros-t nagyon durván készítik itt, nagyüzemben gyártják, kb. 20 másodperc alatt dobják össze elképesztő sebességgel. És valami paprikaszerű fűszert, és sót is tesznek bele, na és persze sültkrumplit! :)
Yiannis napközben írt sms-t, hogy sajnos sokáig dolgozik mai is, „I have to work like a slave this time…”, igen ez az, amiről tegnap mesélt, hol van munka, hol nincs. Most sajnos épp van. Elkezdek Bandernek egy sms-t írni, de végül nem küldöm el, hagyom aludni, majd holnap kóborlunk együtt újra mindenfelé. Azon kapom magam, hogy angolul írom a naplómat, és még Bandernak is az sms-t. Azt hiszem hamar át tudnék állni az angolra, ha úgy hozná a helyzet. Máskor otthon meg, amikor hónapok óta nem beszéltem angolul, néha szinte úgy érzem, már nem is tudok semmit.
Athén jó hely, nagyon élvezem, tetszik, hogy egy csomó olyan hely van a városban, mint pl. otthon Budapesten a Sas-hegy, vagy a Gellért-hegy, ahová ki tud ülni az ember a barátaival és egy hatos pakk sörrel, elfelejteni egy kicsit a világ baját, és csak lazítani a város feletti nyugalomban.
Visszafelé Yiannisékhoz sikerül megtorpannom az autópálya keresztezése után. Bander emlegetett valami kosárpályát, de nem találom sehol. Egy tipikus tájékozódási hibába estem: túl hamar kerestem. Miután már minden utcát átfésültem a környékem, rájöttem, hogy csak tovább kéne menni még néhány sarkot, ha egyszer itt nincs kosárpálya. Odébb persze megtaláltam, és onnan már egyszerű volt a kaput is meglelni.
Bander szinte a szememre hányja, hogy hol voltam eddig, s miért nem jelentkeztem, hirtelen nagyon elkezdem sajnálni, hogy nem küldtem el azt az sms-t, vagy inkább hogy miért nem jöttem haza én is vele, vagy legalábbis korábban. Na mindegy, ezen már kár bánkódni, holnap is lesz még nap.